Mintha nem akart volna felébredni a város ezen az őszi reggelen, egész Budapest álmos szürkébe burkolózott. Fiamma friss illatú takaróját álláig felhúzta, félig nyitott szemmel figyelte az ablaka előtt ringatózó diófát. Hirtelen erős szél rázta meg a fa csupasz ágait. Épp úgy, ahogy vele tette az anyja, amikor ő néhány napja az ágyba pisilt.
Maradt volna tovább a meleg takaró alatt, de muszáj volt kimennie. Igaza volt anyának. Elég nagy már ahhoz, hogy időben kiérjen, ha a szükség hajtja. Jövőre iskolás lesz. Az iskolások pedig nem vizelnek az ágyba.
Kidugta lábát a takaró alól. Mezítláb indult az ajtó felé, de hirtelen visszafordult és sietve keresni kezdte a papucsát. Ha anya meglátja, hogy csupasz lábbal közlekedik a házban, megint úgy jár, mint előbb a diófa. Egyre jobban érezte a szorítást a gyomrában. Hiába kutatott, csak a rózsaszín unikornisos, puha, belül szőrös papucsát találta, amit az ágy alá dugott, mert anya nem szerette, ha azt hordta.
“Nem akarom meglátni azt a papucsot rajtad, amit Azaribanc vett neked!” – kiabálta, amikor meglátta rajta. Fiamma nem értette, anya miért Azaribancnak hívja Amirát. Talán az a második neve, mint neki a Zoé. Mindenesetre neki az Amira jobban tetszik, apa is úgy hívja. “Amira, drágám”. Sokkal szebb, mint az “ Azaribanc”.
Fiamma az ágy előtt toporgott. Nem tudott dönteni, és a szorítás a gyomrából a torkába szökött. Mindegy, mit tesz, valószínűleg mindenképp lehordja az anyja, ha meglátja. Ha itt marad, mert nem találja a papucsát, amit anyától kapott, akkor bepisil. Ha kimegy mezítláb, akkor hibázik. Ha felveszi az unikornisos papucsot, akkor is hibázik.
Valamiért kapni fog, az biztos.
A legjobb megoldást kereste. Belebújt a szőrös, meleg papucsba, így legalább nem fázott a lába. Ha szerencséje van, anyja még alszik.
Fülelt, mielőtt kilépett az ajtón.
Csend volt az egész épületben. Az esőcseppek ritmikus kopogásán kívül csak a villa új lakóinak hangos csipogása hallatszott az óriásméretű, színes krikszkrakszokkal teli festmény előtt felakasztott kalitkából. Átsietett a folyosó végi pici fürdőbe. Amikor végzett, ismét remegés fogta el a gyomrát. Nem akarta megnyomni a wc gombját, nehogy anya felébredjen. Eldöntötte, hogy figyel majd. Ha meghallja, hogy anya felkelt, gyorsan kiszalad, és majd akkor megnyomja a gombot. Mindenképp azelőtt, hogy anya felfedezné, hogy úgy maradt a wc, lehúzatlanul.
A szobája felé tartva meggondolta magát. A nappaliba ment, és a kék kárpittal bevont ülőgarnitúrára mászott, majd a nappali ablakához nyomta pisze orrát. Az esőcseppeket vizsgálta az óriási üvegfelületen. Úgy tűnt neki, mintha néhányuk visszafelé folyna. Ujjacskáival próbálta követni az útvonalukat. 
– Cseszhetem a körpanorámát, ha mindig esik ez a rohadt eső! – hallotta anyja hangját a lépcsőfeljáró felől.
Fiamma összerezzent.
Elkapta kis kezét az üvegről, majd ijedten ugrott le az ülőgarnitúráról. Fogalma sem volt róla, anyja hogy bukkanhatott elő a semmiből. Már szép ruhát öltött, talán készült valahova. Gyönyörű volt, ahogy ott állt sárga, térd fölé érő ruhájában, kibontott, göndör, selymes hajával. Kezében vérszínű cipőt szorongatott, melyet most dühödten vágott a kandalló mellé a sarokba.
– Mi a francot csinálsz te fenn a drága kereveten? – kiabálta, miközben elrángatta őt a bútor elől, aztán közelről megvizsgálta az ablakot. – Összetapiztad az üveget? A rohadt életbe, most volt itt a takarítónő!
Anyja bosszankodva rázta a fejét, aztán hátat fordított neki. Felkapta a sarokba dobott cipőit, felhúzta őket, aztán babrálni kezdte a telefonját.
Retró rádióóóóó – hallatszott hirtelen a szokásos dallam a kandalló melletti állványon elhelyezett, nagy dobozba zárt szerkezet felől.
Ekkor nyugtató dallam töltötte be a nyomasztó csend helyét.
– Apa mikor jön haza? – kérdezte Fiamma, és hátrasimította arcából összekócolódott, szőke hajtincseit. Kíváncsian figyelte anyja telefonján az ide-oda himbálózó szivecskés fityegőt.
– Már soha! Mikor fogod fel már végre?! – kelt ki magából anya dühösen. Két kézzel masszírozni kezdte a homlokát. – Szétrobban a fejem! – mondta, majd lehuppant a kerevetre.
Fiamma látta már a tévében, milyen az, amikor szétrobban az ember feje. Nem akarta, hogy anyáéval is ez történjen. Bár amióta apa elköltözött, anya többször volt dühös, mint kedves, azért ő mégis szerette. Most fáradtnak tűnt, így Fiamma gondolkodóba esett. Biztos nem futás merítette ki, hiszen esett az eső. Anya ilyenkor nem megy ki az utcára. Ráadásul túl szép ruhába öltözött, és a cipője sarka is magas volt. Így nem lehet futni. A vásárlás sem fáraszthatta ki, csak ebéd után szokott boltba menni. Most túl kora van hozzá. Akkor talán nem aludt szegény. Biztosan örülne, ha kedveskedne neki.
–  Akarsz pihenni, anya? Majd én készítek reggelit – lépett oda eléje csípőre tett kézzel és anyja térdére tette kicsi kezét.
Ő egy mozdulattal lelökte, mint, ahogy a morzsát szokta lesöpörni az asztalról.
– Mivan? – kérdezett meghökkenve. – Nem akarok pihenni! Most keltem.
– Akkor eszünk reggelit? – kérdezte Fiamma, és fel akart mászni anyja ölébe. Próbált kedves lenni, talán kap egy ölelést tőle, mint akkor, amikor apa még itt lakott.
De anya félretolta őt, felállt, és megigazította összegyűrődött citromszínű ruháját.
Aztán mérgesen bámult Fiammára.
– Mi a francnak szültem én gyereket? – fakadt ki magából.
Döbbenet tükröződött Fliamma égszínkék szemében.
– Ne vizslass így! – mordult rá az anyja. – Apád akart annyira téged. Csak tudnám, minek, ha már akkor tudta, hogy le akar lépni! Ezért ragaszkodhatott annyira a nevedhez. Fiamma. Láng. Már akkor tudhatta, hogy csak egy pillanatig ég majd a szerelme irántam – pufogott, és elindult a folyosó felé.  Mielőtt elhagyta volna a nappalit, még visszafordult.
– És vedd le azt az idióta papucsot a lábadról! Add ide! – nyújtotta a kezét Fiamma felé.
Ő kelletlenül bújt ki a meleg lábbeliből, csupasz talppal, nesztelen szaladt anyjához a hideg padlón. Jobbnak látta mielőbb teljesíteni a kívánságát.
Anya szigorú tekintettel vette át tőle puha lábbelijét.
– Itt az ideje, hogy kivágjam ezt a szart a kukába! – dühöngött, majd kiviharzott a nappaliból.
Fiamma visszakuporodott a kerevet elé. Rossz döntés volt felhúzni a papucsot. Mindig rosszul dönt. Egyszer talán megtanulja majd, hogy járhat anya kedvében. Akkor majd szeretni fogja őt. A fényes padlón ült összegörnyedve. A fehér dohányzóasztal alatt meglátta a színes mesekönyvet, amit apától kapott. Letörölte az arcán legördülő kövér könnycseppet, majd kihúzta a könyvet az asztal alól. Fellapozta.
Színes járművekkel volt tele, mellettük nagyméretű betűk sorakoztak. Amira elmagyarázta, hogy a betűket összeolvasva szavakat kapunk.
– Err – olvasta, ahogy Amira tanította, jól megpörgetve az “R” betűt, és elmosolyodott, ahogy a nyelve megcsiklandozta szájpadlását – Rrrepülő.
Erről eszébe jutott, mit álmodott.
Hatalmas szárnyai voltak. A Duna fölött lebegett, és a nap arany sugarainak táncát nézte a vízen. Átrepült a folyón, majd továbbszállt a város felett. Tetszett neki, hogy a magasból szemlélte a nyüzsgő embereket. Aztán visszatért a Duna bal partjára, hogy megpihenjen az Országház csipkés peremén. Megrázta csapzott szárnyait, körbenézett, aztán szélsebesen elindult fel a hegyre, a Szabadság-szobor felé.
A hangosan csipogó két papagájra pillantott. Fehér kalitkájuk egy kecsesen kanyarodó, fekete kovácsoltvas tartón függött. Lolly, a kisebbik, karmaival a ketrec oldalába csimpaszkodott és csőrével a zárka rácsát kopogtatta. Paco ide-oda röpködött szűk helyén, és keserves csacsogással adta tudtára Fiammának, hogy a szabadba vágyik.
A kislány becsukta a könyvet, majd odaszaladt a kalitkához. Lábujjhegyre állt, hogy elérje a madárkák börtönének kallantyúját.
– Kész – kacagott, ahogy Lolly és Paco a nappali tágas terében végre oda szálltak, ahová csak akartak. Mintha a rádióból hallatszó vidám zene ritmusára repkedtek volna. Néhány sebesen megtett kör után Lolly boldogan landolt a drága kereveten. Ekkor Fiamma meghallotta anyja cipőinek egyre hangosabb kopogását. Ijedten nézett a nappali boltíves átjárója felé.
– Mi a rosseb … – kezdte anyja a szokásos cifra beszédét, majd felkapott a közeli magas asztalkáról egy vastag magazint, és teljes erejével a papagájhoz dobta. Lolly lefordult helyéről, és eltűnt a kerevet mögött. – Nem bírod ki, hogy ne húzz fel teljesen, ugye? Mindjárt itt van érted apád meg Azaribanc! Muszáj volt még utoljára felcseszned, mielőtt elmész?!
Anyja tekintete vizslatón kereste Fiammát, aki a fehér dohányzóasztal mögött húzta össze magát olyan picire, amennyire csak tudta. Hiába. Egy perc múlva erős kéz szorítását érezte a csuklóján. Ahogy édesanyja kihúzta a dohányzóasztal mögül, csupasz lábacskáját felhorzsolta a takarítónő által tisztára suvickolt parketta. Hatalmas, csattanós pofon után Fiamma feje koppant a padlón.
Ekkor a rádióban véget ért a vidám zene, és gitár húrja pendült, harmonika szólt, majd lágy, simogató női hang énekelt egy lassú, édes dallamot.

Mama, kérlek, meséld el nekem,
Hogy milyen volt az élet nélkülem
Gondoltál rám, mikor azt tervezted el,
Hogy mi lesz majd, ha nagy leszel.

Mama, kérlek, meséld el nekem,
Hogy hogyan kezdődött az életem
Véletlen volt, vagy gondoltál reám
Azon az édes éjszakán.

Fiamma arcát szinte égették a patakokban lezúduló forró könnycseppek. Nem csak az arcán érzett melegséget. A tarkóján is, épp ott, ahol a feje a padlót érte. Aztán mintha egy láthatatlan kéz légies könnyedséggel magasba emelte volna. Fentről nézte, ahogy ott fekszik a padlón édesanyja bíborszín magas sarkúja mellett.
Már nem esett. Ragyogott az égbolt. Fiamma szemét bántották a felhők mögül előbukkanó vakító napsugarak.
Lebegett. Mint álmában a Duna felett. Egyre magasabbról látta anyját, amint értetlenül térdel kis teste mellett. Apa és Amira már egészen csöppnyinek tűntek a kocsi-feljáró hófehér kavicsán lassan guruló szürke autóban. Végre megérkeztek! Itt vannak, hogy elvigyék őt Amira piciny lakásába. Ahol nem fél dönteni, ahol mosolyognak rá, ahol beszélgetnek vele, ahol tanítják és örülnek neki. Ahol nem kell egy meleg ölelésért megküzdeni. De nem érte el őket. Nem értette. Minél jobban nyújtotta a karját feléjük, ők annál távolabb kerültek tőle.

Hisz jól tudod, nem kértelek,
Nem kértem tőled az életet,
S még mielőtt majd egyszer meghalok,
Még tudnom kell, miért vagyok.

Fiamma hirtelen hideg fuvallatot érzett az arca mellett. Lolly csapkodott szárnyával egészen közel hozzá. Fiamma rámosolygott. Akárcsak Lolly, ő is boldog volt, hogy nincs egyedül.
Míg a villában lágy zene szólt, ezen az esőáztatta őszi reggelen, Fiamma és Lolly fényárban siklott a fátyolfelhők közt a Dunán átívelő szivárvány felé.

Mama, kérlek, azt mondd meg nekem,

Akartad-e azt, hogy így legyen?[1]…

[1] Koncz Zsuzsa: Mama, kérlek; dalszöveg: Bródy János